Hűség...

A Nap, éltető ereje még lágyan melengette a terasz ablakait, akárcsak a kert virágait. Ősz közeledett, és ilyenkor az elmúlás kesernyés gondolata is, mélyebben beleivódott az udvaron ülő idős férfi elméjébe.

Mindennap hosszú órákig töprengett múltján, miközben lábához dörgölőző kutyáját simogatta.
A kutya alázattal nyaldosta remegő, ráncos kezeit, és gyermeki daccal kereste gazdája pillantását. Mikor az öreg a kutya szemeibe nézett, különös fényt látott bennük, olyan megmagyarázhatatlan földöntúli ragyogást.

A férfi nyolcvan év körüli lehetett. Borostás arcán még észrevehető volt az a fiatalos mosoly, mely valaha annyi női szívet megdobogtatott

Magányosan teltek a napjai. Felesége régen meghalt, gyermekei pedig ritkán látogatták a túl nagy távolság és a folytonos időhiány miatt.

Számára az évek és napok már semmitmondóak és céltalanok voltak. Egyetlen igaz barátja az a mellé szegődött kutya volt, akit egy elhagyatott út mentén talált. A kutya felett is eljárt az idő.

Már ő sem volt a régi Be is fejezték volna mindketten e földi pályafutást, ha az egymás iránti hűség nem tartotta volna őket szorosan, egymáshoz láncolva.

Az idős ember sokszor betegeskedett. Volt, hogy órákig köhögött, és ilyenkor a kutya is ugyanolyan rosszul érezte magát. Mindketten sejtették nincs túl sok hátra kiszabott idejükből. De már nem ragaszkodott egyikük sem az élethez.

 Esténként még együtt tértek nyugovóra és reggel is együtt ébredtek. Elválaszthatatlan barátok voltak. Egy késő őszi napon, mikor a csillagok pironkodva bújtak el a felhők mögé és a horizonton megjelent a napkorong narancssárga fénye, a kutya éktelen szűkölésbe kezdett. Hallotta a hálószobában fekvő gazdája fuldokló halálhörgését

Mivel az ajtó zárva volt, nem tudta szegény állat mitévő legyen, így csak eszeveszettül forgott körbe-körbe saját teste körül. Mikor meglátta, hogy az ablak félrésnyire nyitva van. Egyetlen ugrással benn termett az öreg mellett, akinek, akkor már teljesen leállt a légzése, és karjai is erőtlenül hanyatlottak az ágyra. A kutya szűkölése vonyítássá változott, de olyanná, hogy a többi ház lakóit is ébredésre késztette.

A kutya hirtelen nyaldosni kezdte az egykor simogató kezeket. Ám most hiába várt a megszokott mozdulatra, a szeretett barát már nem érinthette meg. A kutya fájdalmában sóhajtott egy nagyot. Talán abban a percben szíve szakadhatott. Szeméből emberi könnyekhez hasonló cseppek hulltak, melyek egybeolvadtak a gazda arcán gyöngyöző hideg verítékkel.

Mire a szomszédok betörték az ajtót, már csak két élettelen testet találtak. Meghatódva nézték a szorosan egymáshoz simuló hűséges barátokat.

A kutya feje az öreg mellkasán pihent, pont a szíve fölött.

Végtelen nyugalom áradt belőlük, hisz a hűség és a szeretet együtt kísérte őket a túlvilágra.

Kun Magdolna