Te vagy a mindenem...

Szavaidban találom a rétek vadvirágát,

könnyeid hullatnak rám aranypermetet,

hangod az, mely utat nyit a mennyország felé,

mikor két karod ölelésébe némán elveszek.

Szíved dallamától dobban ábrándozó szívem,

mikor együtt csókolózunk a nyári ég alatt,

s ha összekulcsolt kezünkre enyhe szellőt fúj

a szemlesütve vágyakozó esti alkonyat.

Te vagy nekem az ébredő nap bíborszínű fénye,

az esthomályban burkolt álompillanat,

te vagy a szívszerelem legtisztább érzése,

mikor ajkamra álmodod a rózsaszirmokat.

Úgy szeretlek téged, mint a kiszáradt meder,

mely esőcseppből éleszt vízkristályokat,

hogy az arra járó napnak gyémántot ragyogjon,

míg vándorútja során mellette elhalad.

Csodavizű forrás vagy, ha mesére szomjazom,

tündérszárnyú varázs a bódult éjszakákon,

melyben szikrázó lángfényed átfonja a testem,

és tűzvillantó táncától ringat el az álom.