Tudod, mikor leszáll az éj és sötétlik a csend,
kispárnám szorítom, hogy ne fájjon idebent
az a magány ami rám tör néha kíméletlenül,
mitől a szív lassulva ver, míg álomba merül.
Emlékeim halmazától megszépülnek az estek,
mikor egy- egy pillantást az asztalon felejtek,
hol fényképről mosolyog két fényes szempár,
tudatva, hogy véges időnk olyan hamar eljár.
Azokon az arctalanul könnyező sírós napokon,
mikor hófehér ébrenlétben magam adhatom,
meseszerű képet fest rám a kacsingató hold,
s én, tudom, hogy az élet - veled csodás volt-
Drága Magdi! Lenyűgözött ez a versed is, mint a többi...megérinti a lelket, szomorúvá tesz az emlékezés. Szívesen olvasnék Tőled vidám verseket is....egy mosoly sokat ér,"két embert gyógyít: aki kapja és azt is aki adja":)Szeretettel ölellek:)
VálaszTörlésEz olyan, mint egy himnusz.A szerelem himnusza...
VálaszTörlésDrága Vadvirág!
VálaszTörlésVannak szomorú emlékek, de azok is szépek voltak valamikor.
Tudom a mosoly , milyen sokat ér, főleg azért is, mert túl kevésszer látni az emberek arcán.
Én, hiszem, hogy fogok írni mosolygós és boldog verset is. Köszönöm, hogy jöttél!
Szeretettel ölellek.
Magdi
Drága Annaliz!
VálaszTörlésNagyon köszönöm megtisztelő véleményed és kedves látogatásod.
Mindig örülök, ha itt vagy.
Ölellek szeretettel!
Mondjam, hogy nagyon szép? Mondom!
VálaszTörlésÖrülök neki, ha mondod:)
VálaszTörlésNagyon köszönöm!