Ne vedd el tőlem...

Az utolsó tavaszt
ne vedd el tőlem,
várd meg míg kizöldül
a rét és a határ,
amíg visszatér hozzánk
megfáradt útjáról
az otthonát kereső
vándorgólya pár.
Az utolsó nyarat is,
hagyd meg még nékem,
a szélforgók játékát,
mi ámulatra késztet.
Azoknak a tóparti sétáknak,
szédítő szépségét,
mely akkor tárult elénk,
mikor a hullámfodros vízen,
bíborban égő
alkonyi láng éledt.
Hagyd meg majd az őszt is,
mi oly kedves nekem,
hisz minden lehullt falevél
az én szememtől könnyes,
és minden lombtalan,
eső verte ágon én őrzöm meg
a hópihékbe ölelt
avar-varázs csendet.
Aztán majd télen,
ha nyirkos lesz a világ,
és dér csípett könnyet szül
a ködharmatos pára,
nem bánom, ha elengeded
elgyengülő kezem,
mert, akkor már úgyis tudom,
hogy te voltál az élet,
szivárvánnyal felruházott
égi adománya

Fotó-vers.Kun Magdolna