Ha már nem leszek

Különös gondolaton mereng el a tudatom.

Próbálja elképzelni, hogy mi lesz odaát.

Hull-e majd deres fákról tisztalelkű hópehely,

vagy ott is sárral tapossák kristálylábnyomát.

 Mennyit ér a lélek, ha már testetlenné válva

a végtelenben bolyong, és nem lel új hazát.

Lesz-e pár kedves szó, mely utat mutat neki,

ha égi csillag szórja rá ezüst fényporát.

Világlik-e földi mécses a sötét-szárnyú éjben,

mikor félelem dobbantja a meg-megálló szívet,

vagy irgalmas karok helyett csak képzeletem lesz,

mi a láthatatlan messzeség fénylényéhez vezet.

Lesznek-e érzések, szerelem vagy gyűlölet.

Éget-e kínzó fájdalom, ha túl nagy lesz a csend,

vagy nem lesznek színek, csak fekete és fehér,

melyeknek rideg árnyalata ködfoszlányon leng.

Adnak-e az utolsó pillanatban kegyelmet a bűnnek,

vigaszt a kihűlt ajkakra, mit sóként mar a könny.

Fogja-e még meleg tenyér elgyengült két kezem,

ha már nem ölel át más, csak a vak közöny.

Gondolnak-e rám azok, akiket nagyon szeretek,

vagy a távolodó léptekkel végleg felednek.

S mikor megpróbálok búcsúzóul el-elmosolyodni,

a lehanyatló karok még visszaintenek?

Szép világ lesz-e, ahová megpihenni térek,

végleges álmokba burkolva minden örömöt.

Vár-e ott fenn valaki, nyitott szívvel őszintén,

ha már az ernyedt test a lélektől
végleg száműzött.

Vers:Kun Magdolna