Őszi elégia

Hány őszbe haltunk már bele

és hány tavaszból nyertünk újabb életet,

mennyi semmitmondó téli napot féltünk,

mi könny-homályba sírta a deres éveket.

S lám mégis itt vagyunk, mi halhatatlanok,

kik tűrve szenvednek, de sosem adják fel,

mert nekünk minden perc, életbe font szakasz,

úgyis ha holt álmaink sírgödrökön kel.

Hisz mi egymástól tanultuk, menni-menni kell

azon a törtkavicsú úton mit lábunk megszokott,

nem állva meg ott sem hol szabad a pihenés,

akkor sem ha cipőnk rongyosra kopott.

Mert akinek sors hányatott lelke idő edzett lett,

azt nem gyengíti semmi el mi hitéből szakadt,

hisz maga az ember-hit olyan földöntúli erő,

mit két kezével védelmez az Isten-akarat.

Vers: Kun Magdolna