Egyszer megérted, fiam

Egyszer, ha már elérhetetlen
távolságban leszek tőled, fiam
és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,
nem hagyva magad körül porszemnyi
emléket sem, mi rólam mesél,
jusson eszedbe gyermekkorod
mosolygó napjai.

Láss magad előtt egy képet,
ahol ketten álltunk, te meg én.
Talán hároméves lehettél,
mikor határozott szavakkal mondtad
- szeretlek-
S abban a pillanatban
valami leírhatatlanul jó érzés melengette
lelkemet

Hittem, hogy az életnek,
ennél boldogabb percei nincsenek,
nem lehetnek,
mert az a gyermek, aki így szeret, az 

nem fájdíthat szíveket.

 

Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel
esdőn néztél rám
s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,
hogy karomba vegyelek,
mert, ha megöleltelek,
oly gyorsan száradtak fel arcodról a könnyek,
mint napsütötte reggeleken

a gyöngyszín harmatcseppek.

Emlékszel, elengedtelek 

mikor szabadságra vágytál.
Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,
mely, akkor is átszeli a tengert,
ha azt tajtékzó hullám sodorja.

Mert az a sas, az a sas, fiam,
a végtelenbe szállva is tudja,
honnan indult el, és hol van
régi otthona.

Vers:Kun Magdolna