Végzetfa

Emlékszel a végzetfára,
mely ott áll az édeni kert rózsái között,

és valótlan ágain lila szirmok
illatoznak esti napnyugváskor?

Olyan csodásan szép,
mint a mesékből kilépő
angyalszárnyú tündér,

melynek álmodozó
szemében megcsillan a mámor.
Bohókás bájjal és kamaszos szívvel
még letépünk pár falevelet,

és szerelmet vallunk egymásnak
a bódító virágok között,

mert hisszük, hogy sok-sok
elsiratott év után, boldogság az,

mi mosolygó titokként ebbe
a két dacos szívbe beleköltözött.
Szállnak a percek. A múlt és a jelen,
lassacskán mind elvesznek,

de megmaradnak emlékként azok az
életvégi kedves pillanatok,

melyekben az összegyűjtött vágyrózsák
és a kristálycseppű könnyek,

féltve óvják bennünk az utolsónak hitt
nyári alkonyatot.
Érzelmem acélerős lélekkel csiszolt
gyémántot fénylik a holnapra,

miben még annyi hit és szenvedély
lángszikrája lobog, mert amíg

az idővel megalkuszik sorsom
és vársz rám valahol,

addig tudom, hogy minden áldásommal
szívem érted dobog.

Vers:Kun Magdolna