Az, Én, dolgos anyám

Az Én, anyám, sohasem pihente ki magát.

Folyton dolgozott. Neki első volt a család.

Mert a család volt az élete, egyetlenegy kincse,

ami számára a világot, a mindent jelentette.

 

Nem kímélte szívét sem. Nem érdekelte,

hogy az egyre fáradtabban lüktetett benne,

hiszen a szív is elfárad, ha túlhajszolja magát,

vagy, ha az ember, nem eléggé vigyáz.

 

Az évek gyorsan elmúltak, anyám megöregedett.

Már nehezebben cipelte a rá rótt terheket,

de így is  megtett mindent, hogy a család élete,

hétköznapi gondokkal ne legyen tele.

 

Anyám életét a munka határozta meg.

Reggel korán kelt, s mikorra végzett, beesteledett.

Így oly kevés idő marad, hogy megpihenhessen,

amíg újra nem kezdődött, éppen úgy minden.

 

Az Én, anyám, sohasem pihente ki magát.

Míg élt, eltitkolta tőlünk szíve fájását.

Csak dolgozott, dolgozott, mert neki mindig volt egy terve,

amivel az életünket élhetőbbé tette.

 

Anyám dolgos asszony volt, de az élet nem kímélte őt.

Sokszor megbántotta a csendben szenvedőt,

mert az élet nem tudta, hogy nekem milyen nehéz lesz,

anya nélkül leélni egy egész életet.

 

Anyám már nem dolgozik. Végleg megpihent.

Gyönyörű álma is régen füstbe ment.

Álma arról, hogy boldog lesz majd minden gyermeke,

akkor is, ha Ő már el lesz temetve.

 

Pihenj csak jó anyám. Álmodd örök álmod.

Ne félj. Biztonságban van szeretett családod.

Biztonságban, mert Te, mindvégig azon dolgoztál,

hogy gyermekeidnek szép jövőt, jólétet adjál.

 

Kun Magdolna