Elhullunk majd rendre, egymásután sorba,
fájdalmat, könnyeket, sírást hátrahagyva,
mindazoknak kik nélkülünk el lesznek veszve,
s akiknek rabság lesz már csak az élete.
Mit is hagyhatnánk itt vigasztalásképpen,
ami minket is gyógyítana odafenn az égben,
talán csak annyit, hogy bármi történjék,
legyen olyan ki megőrzi majd szívünk emlékét.
Mert amíg él a földön olyan ki hozzánk tartozik,
a megnyugvás tán odafenn is megadattatik,
hiszen hihetjük, hogy mindaz, amiért élni érdemes,
Isten által Őnékik is megteremtett lesz.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.