Titokban az ember is fájva könnyezik,
mikor az első rőt levél a fáról leesik,
mert arra gondol, mily sokan is vannak,
kik őszi levélként már avarban szunnyadnak.
Mi sem vagyunk mások, mint az a falevél,
mely keringve száll és fájva földet ér.
Fájva, hiszen bármerre is tekint, mindenhol azt látja,
hogy sodródik vele minden levéltársa.
Falevélként élünk, falevélként halunk,
mert a Jóistentől mi is véges időt kapunk,
hisz egy nyár az életünk, egy színes tavasz,
mielőtt téli álmot aludnánk az avarhant alatt.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.