Téli estéken

Téli estéken mikor szívembe tép anyám hiánya,

rágondolok a régi, meleget adó kályhára,

aminek lángjában lobogott az a szép mesevilág,

melynek parazsa volt a gyermeki varázs.

Ilyenkor alábbhagy a sírás, felszárad a könny,

mert minden régmúlt emlék újra előtör,

s én újra úgy érzem, mintha, anyám, védő karja

volna aki beleringat éji álmaimba.

Hideg téli éjszakákon anyámról álmodom.

Ilyenkor levest főz nekem a kopott sparhelton,

s két kezét kulcsra zárva imádkozik értem,

hogy hazaértemig semmi baj ne érjen.

Fáj nagyon, anyám, hogy mindez már csak álom,

s hogy azt a parázsló kályhát is, csak délibábnak látom,

mert akkor mikor útra keltél magaddal vitted,

azt az igaz valóságot, mit veled éltem meg.

Kun Magdolna