Anyámra gondolok, és
titkolt magányára,
mit sosem éreztetett,
csak a szíve fájta
azt a szó-nélküli, végtelen
nagy csendet,
mit az elhagyatottság
bánata teremtett.
Bocsáss meg Anya,
hogy nem éreztem át
jóságos lelkednek mi
sírja gyászát,
és mitől fénylett
szemednek ráncos szeglete,
mikor arcodhoz simult
a féltés tenyere.
Most már tudom Anya,
milyen lehetett
hazavárni, s átölelni
azt a gyermeket,
ki minden egyes múló
napján töretlen hitte,
hogy téged nem ér el
a halál megváltó keze.
Fotó-vers:Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.