Őszi csend

Már nem mesélnek a parkban sem a fák,

hallgatagok lettek a levél-koronák.

Oly szótlan a csendességük, s olyan szomorú,

mint ember-szívünknek az őszi mélabú.

Fa és emberlélek, egy és ugyanaz,

mindkettőt fájdítja az a bizonyos tudat,

hogy a tél, dermesztő, fagyos ereje,

ha jeges könnyét sírja a zsenge rügyekbe,

sosem nyílik nyárba többé a lombok levele.

S akkor belefagy a télbe minden fa lelke,

és belefagy az ember-lelkek mindazon hite,

mely nap-sziromként hullna a tavasz elibe.

Kun Magdolna