Mi átkozott bolondok,
hányszor könnyezünk,
érzéseket, vágyakat,
hányszor temetünk,
Hányszor mondunk a
nem helyett is igent,
tudván tudva azt, benne
veszik hitünk.
Hányszor sírunk fel
az éji csendmagányban,
mikor fázós lelkünk
remeg égő pírban, lázban,
s hányszor mondjuk
azt, most már nincs tovább,
miközben megbocsátás
várja a hajnalhasadást.
Mi átkozott bolondok már
sosem változunk,
amilyennek
születtünk, olyannak halunk,
mert minden emberszív,
mely érzéssel szeret,
Istenáldott szerelmet
soha nem temet…
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.