Így van ez kincsem

Látod kincsem, nincs már büszkeségem,

csak egy gyermekként síró anyuka vagyok,

aki úgy zokogja magában vesztett éveit,

mintha azok lettek volna a legszebbik napok.

Tudod őszülő hajjal, már kopottabb a lélek,

s az évek múlásával olyan gyenge lesz,

mint az a leheletvékony, zörgő szalmaszál,

melyet fellobbanó tűz, lángja perzselt meg.

Bocsáss meg, ha néha könny ül szemem ráncán,

s nem uralom kellőképpen a nehézségeket,

de arra gondolj majd, hogy én is voltam bátor,

mikor hősként vívtam érted a csatatereket.

Kun Magdolna