Téli mese...

Volt egyszer egy lány, egy mesebeli lány,

kinek jégből volt érzéketlen szíve,

s kinek csókja a megtestesült halál volt,

mikor hódolói ajkait megérintette.

A lány nem tudott szeretni,

nem telt meg szíve soha melegséggel,

akárhány fiú rajongta is körül,

a benne lévő fagyot nem hevítették fel.

A lánynak nem voltak könnyei,

nem tudott sírni és nem tudott nevetni,

de talán pont ezért a másságért tudták őt

a kikosarazott kérők annyira szeretni. 

Még azt sem bánták, ha jégszobrokká váltak,

mert a szerelem oly hatalmas volt bennük,

mint maga a végtelen imádat,

miben benne élt mély, s eltitkolt keservük.

A jégszobrok sokasodtak, egyre többen lettek,

míg egy különleges napon új fiú érkezett,

kinek tűzből volt a szeme és tűzből volt a szíve,

s kinek közelében senki sem didergett.

Szép volt a fiú, nagyon-nagyon szép,

s a lány azonnal beleszeretett.

Mikor ajkuk egymáshoz simult,

a lány hideg szíve érzéssel telt meg,

s arról úgy olvadtak le a zúzmarás szemcsék,

mint forró napsütésben a hókristálycseppek.

Már nem volt többé jégszívű a mesebeli lány,

mert a szerelem emberré emelte,

s olyan apró lángból álló szívet adott neki,

ami egész életét boldoggá

tehette.

Kun Magdolna