Emlékül Anyámnak

Már nem integetsz anyám, mikor elbúcsúzom tőled,

fátyolos szemedben sem látom többé a magányod.

Nem nyitod ki előttem azt a lécből készült fakaput,

ahol szabad utat nyerhettek a szétfoszló szíválmok.

Nem látlak hajlongani a kert tavaszi virágai között,

az almafák lédús terméseit már nem nekem szeded.

Nem simul lábamhoz, öledben szundikáló kiscicád,

mikor aggódó csókokkal borítom köszvényes kezed.

Már nem ülsz mellém, ha látod, kicsordult könnyeim.

s nem kérdezed, mitől zokog agyongyötört lelkem.

Nem vársz rám az ünnepnappá szépült vasárnapokon,

melyeknek a veled töltött perceiben ajándék lehettem.

Már nem hajlik meg lábam alatt házunk zöld pázsitja

s a szőlőlugasok vékony hajtásai sem érintik kezem.

Elvittél tőlem mindent anyám, mi az életben kedves volt,

föld mélybe hullt felnőttkorom nyűg és fájó teher.

Miért mentél el. S miért nem kérdezted mennék e veled.

Tudtad, hogy ebben a világban sosem leltem helyem,

mert számomra a rózsák közt is csak éj-fekete nyílott,

melynek szúrt tövisei marják most halálra a szívem.

Kun Magdolna