A hegedű hangja

Ma belegyűröm lelkem egy szívtépő dallamba,

s egy felsíró hangú hegedű leszek,

melynek vonójára tapad a világ fájdalma,

s húrjain könnyeznek szót az emberek.

Ma én zokogom el a folytonos szenvedést,

a ráncokba szakadt imaszavakat,

azokat a háton hordott korbácsnyomokat,

melyekre vércseppet hullat a kín, s az indulat.

Ma én kérem Istent, adjon lelket azoknak,

kikből minden jóindulat végleg elveszett,

s kiknek nem számít testvér, sem anya, sem barát,

mert száműzték maguk mellől a szeretetüket.

Ma szívedből muzsikálj kicsi hegedűm.

Tedd boldoggá néhány percre a nincsteleneket.

Szárítsd fel arcukról a rápergő könnyeket,

melyek hosszú évek alatt rátelepedtek.

Add vissza hitüket a szétfoszlott reményt,

hozz ajkukra mosolyt, gyógyítsd a sebüket,

Ne engedd, hogy ártatlan gyermekek,

keservvel éljék a jövőt, s az életet.

Dalolj, csak dalolj, Én kicsi hegedűm,

sírjon csak sírjon az elkoptatott húr.

Szívet adjon annak is, kinek szíve helyén

szeretet helyett gonoszság az úr.

Óvd meg a világot, Én kicsi hegedűm

vigyázz a földön minden koldust, árvát,

kik hideg napokon, megfagyott kézzel,

térden csúszva ölelik Isten keresztfáját.

S akik csak levegőt markolnak,

sós cseppet nyeldesnek,

mert az elfordult tekintet, soha meg nem érti

könnyező szívüknek néma suttogását.