A versek és megjelölt fotók, Kun Magdolna saját alkotásai; A művek a szerző tulajdonát képezik, ezek egészének vagy részének másolása,terjesztése, publikálása, csak a szerző előzetes hozzájárulásával lehetséges. 1999./LXXVI/tv./1.§

2010. október 4., hétfő

Az angyal...



A megtört, idős asszony már felkelt kora reggel, mint minden vasárnap,
amikor unokája látogatta meg.
Kendője eltakarta keskeny arcát, amire a hosszú évek keserű nyomai mélységes barázdát róttak.
Sokat dolgozott életében. Nevelte az unokákat, köztük azt is, akit most annyira várt.
Ez az unoka volt a legkedvesebb számára. Ő volt az a beteges, törékeny kislány, akit éjjelenként orvoshoz kellett vinni, s kinek a szeretete tartotta még életben.
Elmúlt már kilencvenhét éves, mégis megirigyelhette volna bárki, emlékező képességét és élni akarását.
Sokszor ránézett az óramutatóra, hátha jobban telik az idő, de azon csak vánszorogtak a percek.
Sóhajtott egy nagyot, és érezte szívében azt a nyilalló fájdalmat, mitől szabálytalanná vált néha a dobbanás. Túlságosan fáradt volt már, de élni akart még.
Végtelenül szerette azt a gyermeket, akinek esténként számtalan mesét mondott, beleszőve az élet megmagyarázhatatlan dolgait, amik néha fájdalmasak is tudtak lenni.
A sarokban hunyászkodó csendet az ajtó nyikorgása törte meg. Belépett rajta a mosolygó unoka, aki imádta meglátogatni, drága nagymamáját.
Istent, mindig arra kérte, hosszú életet adjon neki, hogy valamelyest megtudja
köszönni azt a sok-sok szeretetet amit a nagyitól kapott.
-Mama, hát itt vagyunk-szólt az unoka. Keze a ráncos kézhez ért és csókokkal borította azt.
Ez a kéz volt az, ami oly sokszor simogatta göndör fürtű haját és végtelen gyengédséggel óvta minden veszéllyel szemben.
Ezt a kezet nem engedhetem el soha, gondolta az unoka.
Nélküle mit sem ér az életem. Van családom, vannak gyermekeim, de angyalom, csak egy, és ilyen angyalt nem lehet találni úton- útfélen.
Talán csak egyszer adódik meg az ember életében, hogy megajándékozza vele a sors...
-Nagyi, én nagyon szeretlek, ugye tudod?
Köszönöm Istennek, hogy nekem adott téged és ily sokáig itt lehetsz velem- mondta az unoka
-Én, is köszönöm, hogy ilyen unokát kaphattam tőle-
rebegte könnyes szemekkel a nagymama.
- Igen mama, Isten mindkettőnket szeret, mert jók vagyunk hozzá és aki jó hozzá, azt megjutalmazza szeretetével.
A két arc egymáshoz simult és a legördülő könnycseppek egymás útját keresztezték mindaddig, míg szét nem váltak a legörbülő ajkakon, ahol némán tisztelegtek a kitárulkozó szeretet előtt.
Nincs megfelelő szó arra az érzésre, ami ott vibrált a két ember között. Egy láthatatlan fonál volt az, ami összekötötte őket és nem engedte el az egymásba fonódott kezeket, mert azok egybetartoztak, s mit csak egyetlen dolog választhatott el, a halál, a halál, akinek nincs szíve, mert ha lenne, örök életre bírná azt a -kéz a kézben- mozdulatot...

Próza:Kun Magdolna

Szeretett nagymamámra emlékezve, aki a világ legcsodálatosabb nagymamája volt.


4 megjegyzés:

  1. Mély fájdalommal olvastam szívet marcangoló soraid... pontosan tudom milyen az, amikor a halál kitép egy darabot a lelkünkből és be soha nem gyógyuló hegek maradnak a helyén. Jó tudom, milyen is az, amikor nem marad más nyomukban csak üresség... az egész világ üres és ellenséges, érthetetlen és felfoghatatlan, idegen és elviselhetetlen... Nélkülük, azok nélkül, akik értelemmel töltötték létünket.

    Féltőn ölellek: Daniela

    VálaszTörlés
  2. Drága Dana!
    Az álmok azok, melyek enyhítik azt a kínt, amivel naponta szembesül a lelkem. Hiányoznak a szeretetteljes vasárnapok és az ölelések. A vigasztaló szavak, amikor túlságosan beárnyékolja életemet a sors fekete árnyékai.
    Tudom, jóságos szíved minden szavam megérti.
    Hálásan köszönöm mindazt a szeretetet, amit tőled kapok.
    Végtelen szeretettel ölellek.Magdi

    VálaszTörlés
  3. Nagyanyám nevelt kisiskolás koromig. Utána is nagyon sok időt töltöttünk el együtt és sokszor nevezett kedvenc unokájának. Egy híján száz volt, mikor elment! Hiányzik! Nagyon!
    Bizony a halálnak nincs szíve....!

    VálaszTörlés
  4. Kedves Józsi!
    Milyen különös véletlen. Engem is a nagymamám nevelt fel és tavaly évelején halt meg, pedig pont tavaly júliusban lett volna lett 100 éves.
    Azt hiszem nálad jobban senki nem tudja, milyen a hiánya.
    Köszönöm, hogy itt voltál!

    VálaszTörlés