Őszidő tájt némán
könnyeznek a fák,
fájva hullatják le a
levélkoronát,
mert minden rőt levél
mely a fa ágából nőtt,
élet-halált vív az
elmúlás előtt
Mi is könnyezünk, ha
majd elveszítjük azt,
aki életünk részévé
vált az évhosszak alatt,
hisz aki hűséggel lépte
sorsunk nyomdokát,
az beleírta szívünkbe
örökre magát.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.