Feledésre ítéltetett

Te már rég elfeledted, milyen is volt az,

mikor kéz a kézben sétáltunk  a park fái alatt.

Azon fák alatt, melyek földig hajoltak,

mikor a szerelem szavát szívembe súgtad.

Te már rég elfeledted, mennyi éven át

szítottuk testünknek buja lázvágyát,

azért, hogy újra lobogjon bennünk az a láng,

mely felforrósítja a vér áramlatát.

Te már rég elfeledted, mily tűzzel öleltél,

s abban a tüzes ölelésben, mily nagyon szerettél,

hisz akkor hittük igazán, hogy mi vagyunk azok,

kiket úgy hívnak mások földi boldogok.

Látod, én semmit sem feledtem még el,

mert aki ideköltözik a szívemhez közel,

az ott marad mindaddig, míg ütemdobogása

az élet zenéjét érte muzsikálja.

Kun Magdolna