Itt van, anyám, kapu-kulcsod, itt a
kezembe,
de mindhiába ha nem tudom, mit tegyek
vele,
hiszen összetört szívemet olyan nagyon fájja,
hogy elárvult házadnak nincsen már
gazdája.
Ha ki is nyitnám kapudat, nem fogadna más,
csak a hiányod okozta mély
szomorúság,
amely ott lelt, anyám, otthont ahol
egykoron
veled élhettem szép gyermekkorom.
Mondd, mit tegyek, hogy most is újra az
legyek
aki alázattal simogatta köszvényes
kezed,
és lecsókolta ráncaidról azt a
magány-keservet,
mely rád pergette egy napon a homokszemeket.
Mert Én tudom, anyám, minden átélt fájdalmad,
azt is ami szíved mélyén eltitkolt maradt,
azért, hogy ne sejthessem, és ne tudjam
azt meg,
visszafojtott könnyel élni milyen is
lehet.
Itt van, anyám, kapu-kulcsod, itt a
kezembe,
így most belehelyezem ebbe a rozsdás
kilincsbe,
s úgy teszek mintha újfent Te volnál majd az,
ki hűségesen vár a meszelt gang alatt.
Kun Magdolna
Nagyon szép gondolatok elfutott gyermekéveidről...
VálaszTörlésSzeretettel - Miki
Köszönöm szépen!
VálaszTörlés