Ők azok, kik
lehajtott fejjel tűrik, hogy a sors keze
elgyengült testüket
földbe temesse,
s hogy még százszor
és ezerszer is megalázza őket
ez a könnyeiket
kicsordító kíméletlen élet.
Mert ők azok, kik bízván
hiszik, hogy eljön az a nap,
mikor ránccal teli
arcuk kisimult marad,
s mikor már nem fájja
lelküket a magányosság csendje,
mert beforr az a seb,
mely szívüket sebezte.
Ők mind-mind az élet
tiszteletreméltó példaképei,
kiknek gyönge
madárszárnyait Isten vértezi,
hisz egy napon a
Jóisten lesz, kinek ölelő karja
feledteti árvaságuk
ott fenn magasba.
Kun Magdolna
Csodaszép gondolataidat szeretettel olvastam...
VálaszTörlésMiki
Köszönöm!
VálaszTörlés