Magányos levél

Néha úgy érzem magam, mint az a magányos levél,

mit nem simít már más, csak a bágyadt őszi szél.

Hisz az lengeti aszott testét, mely ide-oda táncol,

mint aláhulló pillangó égi zuhanáskor.

Néha úgy érzem magam, mintha minden érzelem,

jégbe dermedt csapként lógna fagyos szívemen,

mert amikor hópelyheket hulló télvíz közeleg,

az én szívem is ezüstderű könnyet csepereg.

Néha-néha úgy érzem, nincs már semmi sem,

ami forró nyárrá varázsolná dermedő szívem,

hisz a megdermedt szív, már oly nehezen oldja

azt az elveszett reményt, mi a tél könnyeit hullja.

Kun Magdolna