Bocsáss meg fiam, ha
így alkonytájt
tovább nézem arcod, és
tovább a szemed,
s azért is, mert
sűrűbben hajlok oda hozzád,
hogy arcodra
csókoljam a szeretetemet.
De tudod, itt belül
nagyon-nagyon éget
az-az egyre-egyre
erősödő, kínzó gondolat,
hogy lesz egy nap
mikor már minden hiába,
fénykarjaim nem
simítják gyermek-arcodat.
Így amíg tehetem,
amíg van rá módom,
addig imádattal
nézlek, és úgy is szeretlek,
mert nekem fiam
minden földi kincsem
az-az érintés, amivel
simítom fejed.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.