Esténként mikor a
hold feldereng az égen,
és körbe ölelik a
fényes csillagok,
szemem könny ragyogja,
szívem hiány fájja,
mert drága jó anyámra
gondolok.
Vajon melyik csillag
az, mely lelke fényét őrzi,
azt a fényes, áldott
lelket, mely utam ragyogta,
mikor elkóborolt szívem
nem talált haza,
s mikor sűrűn hulló könnyem
arcomat mosta.
Nem tudom a választ,
csak kémlelem az eget.
S próbálom fellelni azt
könnytől fénylő szemet,
mely annak idején úgy
ragyogott rám,
mint a legtündöklőbb
csillag egy nyári éjszakán.
Ha nem is lellek meg
az éjszakai égen,
ne búsulj, jó anyám, hisz
szemem fénytüzében,
míg élek te leszel majd az a csillagragyogás,
mely végigkísér egy emberöltőn át.
Kun Magdolna
Sajnos az emberi szív sokszor későn ébred - annyi mindent elmondana, amikor már nincs kinek...
VálaszTörlésSzeretettel - Miki
Örökös körfogás ez Miki. Valóban mindig későn ébredünk rá arra, hogy mennyit értek azok, akik életünk bástyái voltak!
VálaszTörlésKöszönöm, hogy itt voltál!
Szeretettel.
Magdi