Várlak

Várlak, ha őszi napban sápad minden, ami él.

Ha hulló levelek nyomát görgeti a szél,

és sűrű eső áztatja azokat az avarhantokat,

ahol temetett emlékek a virágzó nyarak.

Várlak, ha hó dermeszti lépésnyomomat.

Ha elfagyott lábaimon piros vér fakad.

Hisz mindaddig, míg várlak, hinni tudom azt,

hogy egyszer összeér kezünk az őszi fák alatt.

S akkor bármily hideg lesz is a jégkristályos tél,

összetartozásunkat már nem választja szét,

sem a földi mélység, sem a magasságos ég,

mert Isten rója hűségünkre a bilincsek szegét.

Kun Magdolna

Kun Magdolna