Mikor gyermek-lelkemen
nehéz bánat ült,
kértem jó anyámat
vegyen engem ölbe,
mert oly nagyon jól tudtam,
szíve közelében
rögtön felszárad a
szomorúság könnye.
Hisz anyám mosolya,
anyám szelídsége,
áthatolt a legfájóbb,
legkönnyesebb résen,
hogy kacagásra váltsa
fel azt a bánatot,
amit ott szunnyadt
valahol lelkem legmélyében.
Mikor anyám ölbe
vett, és szemeimbe nézett,
pillantása rám ragyogta a tűzfényű napot,
hogy minden rejtett
könnyem felszáradhasson,
amit a kíméletlen
sors reám aggatott.
Már rég elveszítettem
anyám szeme fényét,
akárcsak az ölbe
vételt, mely átmelengetett,
mikor a fájdalom
kínja nyárvirágzás helyett,
jégkristályt csillanó
télbe temetett.
Ma már csak az emlék ringat olykor-olykor néha,
s csak az emlék simítja meg
ezüst hajamat,
azt a hajat amire
egykoron az ő két keze kötött,
piros pántlikájú
díszszalagokat.
Kun Magdolna
Csodás emlékek Kedves Magdika - szeretettel olvastalak...
VálaszTörlésMiki
Köszönöm Miki!
VálaszTörlésSzeretettel.
Magdi