Feledésre ítéltetve

Lassan elfelejtjük milyen az a mosoly,

amely szívünkbe ringatta a szavak dallamát,

azt a dallamot mely vigasztalt és védett,

mikor nehéz éjszakáink könny sebezte át.

Lassan elhalkulunk, elcsendesülünk,

fájdalmunk sem lázad, s nem is kiabál,

mert magányába rejti el azt a gyötrő kínt,

amely a hallgatásban beszélni próbál.

Pedig a néma szavak is, belül könnyeznek,

s belül marják véresre a léleksebeket,

azon vérző sebeket, melyeknek gyógyulása

a temető csendjének biztos kitartása.

Kun Magdolna