Merengés

Csak ülök az ágyon, és arra gondolok,

szökött boldogságunk merre futhatott.

Merre kószál, merre jár az a híres szerelem,

amiről azt hittük mi bohók, nem múlik sosem.

Csak ülök az ágyon, s arra gondolok,

miért van, hogy magány-könnyem arcomon ragyog,

hisz oly merész volt szívünkben az a dobbanás,

mely kitartással játszotta az élet-muzsikát.

Csak ülök az ágyon, s már nem merengek el

a homokszemként pergő múló éveken,

mert tudom, ami volt, nem jön többé vissza,

szilánk-tört szívünk bárhogy is akarja.

Hisz a legnagyobb érzés is pernyévé hamvad,

ha kitépjük lelkünkből a hűség-szálakat,

s ha feledésre ítéltetjük azt a sok boldog napot,

ami földöntúli érzést és örömöt adott.  

Kun Magdolna