Ha nagyon fáj a csend

Magányos estéken mikor nagyon fáj a csend,

és szomorúság sebzi fáradt szívemet,

visszagondolok azokra a boldog évekre,

mikor még áldott kéz fogta gyermekkezemet.

Ilyenkor lelkemben muzsikaszó hallik,

madárdaltól ékes lágy muzsikaszó,

mi oly szépen szól, akár nagymamám hangja,

mely vigasztaló volt és könnyet szárító.

Mert nagymamám ajkáról úgy dalolt a szó,

mint forró nyári nap a hűs-szélfuvallat,

mely átkócolta hajamon rakoncátlan tincseim,

melyeken göndörség borzolt hullám-fodrokat.

Nagymamám már régen csillagkönnyét sírja

valahol a felhők között a kék hold sugarán,

hogy annak tükörfényében megláthassam én is,

ott ragyog még szeretete égi mosolyán.

Mert az én nagymamám sosem éreztette,

milyen mélyre szántott benne szíve fájdalma,

hisz neki mindig csak egy dolog volt fontos,

hogy azt, akiért élt-halt, boldognak láthassa.

Kun Magdolna