Elfut az élet

Elfut az élet, mi mégis hallgatunk,

mert valami miatt mindig fáj a szívünk,

s valamiért mindig haragszunk.

Nem fogjuk fel azt,

hogy eldobunk magunktól milliónyi percet,

ami az életben örömöt szerezhet.

Mert önzőek vagyunk, és hátat fordítunk

egymásnak, a világnak,

hogy érvényesülhessen dacos haragunk.

Nem önzőn kellene szeretni egymást,

ha nem úgy, hogy értelmet nyerjen

minden egyes perc, ami még hátra van,

s amit a sorsunk ajándékul ad.

Mert egy napon hiába nyújtjuk ki kezünket

egymás irányába,

s hiába várjuk, hogy megcsörrenjen

az-az átkos telefon,

már nem lesz hang, mely beleszólhatna,

és áttörhetné értünk a csillagfalakat.

Csak a csend nyüszít fel fájdalmasan

s az sarkall könnyekre

mikor hangtalanul múlik el

minden magány-éj,

s mikor tudatunk alatt

ezt a néhány halk szót halljuk,

milyen jó is lenne,

ha legalább egyetlenegyszer

még beszélgethetnénk.

Kun Magdolna