Nyáréjszaka volt
mikor az ezüstszínű
hold
ablakomon át
rám simította
lángcsokorba kötött
ékes sugarát.
Mintha tudta volna,
hogy a sűrű
könny-homály,
mely átáztatta
párnám,
miként tesz sötétté
minden éjszakát.
S mintha látta volna,
mily fájdalom lapul
szívem rejtekén,
ott, ahová nem ragyog
be
kékes tündérfény.
Mert a szív mélyére hullt
vér-itatott könny,
olyan, mint az árny,
sosem lengi át, sem
nap
sem holdsugár.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.