Pipacsok között

Ha majd nyári napfény cirógatja arcunk,

és madárhangok zengik szívünk dallamát,

fogd a kezem, fogjad és fussuk körbe-körbe

a pipacsokkal teli virágzó határt.

Nevess velem úgy, mint ki sosem érezte,

hogy marja át szemünk a könnyek só-cseppje,

s hogy halkul el bennünk a szó és gondolat,

mikor hitünket vesztjük a fájdalom alatt.

Úgy ölelj majd át azon a vadvirágos réten,

mintha ketten lebegnénk a csillagfényes égen,

s mintha csak miénk lenne az a szép mesevilág,

ahol pipacsok tarkítják léptünk nyomdokát.

Kun Magdolna