Nem tagadhatom

Időéveimet nem tagadhatom,

ha hó és dér lebeg a lépésnyomokon,

és arcomon a mélyült könnycsepp vájatok

láthatóvá teszik a rejtett bánatot.

Nem tagadhatom, hogy mesés varázsom

szilánkosra tört már az életutakon,

s mindaz, mi fehér volt, tisztán ragyogó,

mára már csak lápos sárban taposó.

Nem tagadhatom, hogy színes nyaraim,

árnyat játszanak az ágak lombjain,

árnyakat, mik elvesztették azon fényeket,

amelyek valaha a szívben éledtek.

 Nem tagadhatom le hervadásomat,

sem a szemeimben felsejlő homálynapokat,

melyek oly nagy távot befutottak már,

hogy elsorvadt benne az ősz, tél, tavasz, nyár. 

Kun Magdolna