Elszállnak az évek

Látod-látod fiam, elszálltak az évek,

gesztenyeszín hajam, csupa-csupa dér lett.

Szemem csillogása sem ugyanaz a régi,

csak a könny az, mely ragyogóvá fényli.

Elfáradtam utamon, nehéz volt a terhem,

hisz a legnehezebb fájdalmat is egekig emeltem,

hogy azt könnyednek lásd, könnyednek érezd,

ne legyen a te szemed is könnycseppektől fényes.

De most már, bárhogy akarom, nem titkolhatom,

hogy átrobogott vonatom életutamon,

s oly közel van már hozzám az a végső állomás,

ahonnan ez a vonat nem indul tovább.

Látom fiam, már én is látom az élet-út végét,

s azt is látom, hogy lassan elfogy a fáradó lépés,

csak a szívem hajt még, csak azt hajt előre,

hogy őrködhessek feletted, mint annak előtte.  

Mert amiért élni vágytam, te voltál nekem,

hisz tőled lett szép az egész életem,

te adtál értelmet minden szónak, versnek,

ami egy emberöltőből általam kitellett.

Kun Magdolna