Köszönöm fiam,
hogy szemed fényes tükrében
még
láthatom magam, és
újra élhetem azon napokat,
mikor fiatal anyaként
ringathattalak.
Tudod, azok voltak a
legszebbik napok,
mikor arcodon a
mosoly, pillangót fogott,
és Álomországba
repülhettél vele,
oda, hol valóság lett
minden varázsmese.
Néha az éji magányban
én is veled szálltam,
és csillagokat
számoltunk a végtelen határban,
hol búzaszemek
táncoltattak vadvirágokat,
és piciny méhek
nyitogatták a sziromkapukat.
Oly rég volt ez fiam,
olyan nagyon régen,
hogy némely emlékképre,
már csak halványan
emlékszem,
de az még most is
élénken él bennem,
mikor első szelíd pillantásod
vonzásába vesztem.
Jó lenne még
visszalopni néhány ezer évet,
és átérezni benne azt
a gyermek-melegséget,
ami oly sűrűn szőtte
át szívem érfalát,
hogy azt az örök tél
sem törheti majd át.
Köszönöm a sorsnak,
hogy nekem adott téged,
s viselhetlek
szívemen,
mint egy szivárványos
éket,
melynek sziporkázó
fénye
csillogó zöld szemed
édes melegsége.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.