Ne félj!

Ha majd fényes lelked csillagok közt lebeg,

és pillelépted nyomát is elfújják a szelek,

én az emlékek földjére virágot ültetek.

S akkor a virágok vérző gyökere

belekapaszkodik homokszívedbe,

és könnyeivel eloltja azt a tűzsebet,

amit a „nem vagy már” távolság belé égetett.

Ne félj! Virágaim megszépítik örök álmodat,

mert sötét árkodba színes fényt lopnak,

hogy a lelkedre nehezedő éjszakai árnyak

ne félemlítsék meg világtalan házad.

Kun Magdolna