Apám szelídsége

Apám szelídségét nagyon sokan vágyták,
mert ő soha nem emelte panaszra a száját,
bárhogy bántották, és bárhogy megalázták,
ajkán mosoly rebegte akkor is a hálát.

Apám a világot mindig szépnek látta,
elgyönyörködött néhány szál virágba,
s elnézte az orgonafák tavaszi dús lombját,
mikor rügyeiken kipattant a hajtás.

Apám szelídségét soha nem becsültem,
bántó szavaimmal lelkét is sértettem,
s annyiszor, de annyiszor vétettem neki,
mert hittem igazam az övét is túlteszi.

Apám érző szelídségét most értettem meg,
most jöttem rá arra, milyen mély sebet
ejthettem a szívében ezerszer és újra,
mit el kellett vinnie a hosszú csillagútra.

Kínoz most az önvád a temetői csendben,
és kérném bocsánatát fájón, meggyötörten,
de nincs már irgalom, mely így szólna nekem, 
- az alázat is érdem édes gyermekem.


Mert lesz oly idő, mikor minden megbántás
a te szívedben okoz éles késszúrást,
s akkor bárhogy könnyezik ránccal telt szemed,
megbocsátód már csak az Isten lesz.

Kun Magdolna