Jönnél-e velem?

Jönnél-e velem, dombon-hegyen át,

mikor lehullatják levelüket a színes őszi fák,

s dühödt szelek marcangolják büszke ágait,

hogy porba temessék a nyarak álmait.

Jönnél-e velem, mondd, jönnél-e akkor,

mikor égi mennydörgés vad ereje tombol,

s útmutató csillagfények nem világlanak,

azon a kavicsrögös úton, hol lépteink halad.

Jönnél-e velem, mondd, jönnél-e kedves,

ha tudnád, hogy vesztes minden olyan perced,

ami felém, űz, felém, hajt, felém, vezérel,

s aminek az igazában magad sem hiszel.

Jönnél-e, parancs nélkül, önként, kéretlen,

hogy szebbé tedd, s jobbá tedd tűnő életem,

s hogy könnyebben viseljem el a magány hidegét,

mely nélküled, lassan végleg  felemészt.

Vagy inkább maradnál, messze, tőlem távol,

hol minden szerelem hűlt parázson lángol,

ahol az élet is, csak ütött-kopott hangszer,

melynek elszakadt húrján két szív vágya halt el.

Kun Magdolna