Végtelen utunkon,
hány kitérő lesz még,
mely irányba gurulnak
azok a vonatkerekek.
Hol lesz az-az
állomás, mit el nem érhetünk,
ha szívünk nem lel már
ütemes jelet.
A kőkavicsok közötti
rozsdás fémsínek,
hányszor vezérelnek
vakvágányokra.
Hányszor sebzi még
bolyongó lelkünket,
halálcsapdán vágtató
vonatunk zaja.
Meddig utazunk könny
és keserv útján,
meddig lepik
szemünket füstös fellegek,
s ott az út végén,
ott lesz-e annyi fény,
hogy jut majd belőle
minden embernek.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.