A versek és megjelölt fotók, Kun Magdolna saját alkotásai; A művek a szerző tulajdonát képezik, ezek egészének vagy részének másolása,terjesztése, publikálása, csak a szerző előzetes hozzájárulásával lehetséges. 1999./LXXVI/tv./1.§

2012. augusztus 31., péntek

A bíbor rózsa


Kun Magdolna: A bíbor rózsa



Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ősz hajú, délceg férfi volt, akin nem fogott az idő nyoma. Szépséges felesége nagyon szerette őt. Mindenük megvolt, amiről csak álmodozni mertek. Kincseskamrájuk tele drágakövekkel, igazgyöngyökkel és temérdek arannyal. A király, és a királynő mégsem voltak boldogok, mert nem volt gyermekük. Szomorú volt az egész ország, látva a királyi házaspár boldogtalanságát.
Az alattvalók szerettek volna nekik segíteni, ezért elmentek a közeli erdőben lakó, javasasszonyhoz, bízván abban, hogy az megtalálja majd a baj gyógyírját.
Az agg asszony alig járt már, ereje is fogytán volt, de mivel nagyon tisztelte a királynőt, úgy gondolta, megpróbál valamilyen módon segíteni. Készített egy mindenféle bűbájból összekevert varázsitalt. Azt mondta a tanácsot kérőknek, hogyha ebből a főzetből iszik a királynő, akkor születni fog egy leánygyermeke. De nagyon jól gondolja meg mit vállal, mert ez a főzet visszatartja a gyermek beszédét és meggátolja a mosolygását is. Ezeken a hiányosságokon, csak egy különös csoda segíthet majd.
Még azt is mondta, ha lesz olyan nap, amikor rózsa nélkül marad a hercegnő, akkor azon az éjjelen meg is fog halni. Nosza, szaladtak a szolgák a királynőhöz, és elmondták neki az egész történetet. Az asszonyt viszont nem érdekelték a jóslatok, így egy kortyintásra megitta a bűbájos italt. Kilenc hónap után, valóban megszületett a várva várt gyermek. Csodaszép kislány volt, aranyszőke, hullámos hajjal, mely fürtökben simult bájos arcára. Törékeny teste az alabástrom tört fehér színére hasonlított.
Hatalmas ünnepséget rendeztek születése tiszteletére. Már első nap hozták a királyi kertből a legszebben illatozó rózsát, és odatették a kislány bölcsője mellé, egy igazgyöngyökkel díszített aranyvázába. Múltak a napok, nőtt a hercegnő, és egyre szépült. A világ minden tájáról jöttek őt csodálni. A király száz kertészt hozatott, hogy felügyeljenek a kert ezerféle színben pompázó rózsáira. A királynő szomorú volt, mert a hercegnő elérte azt a bizonyos kort, amikor már valóban kellett volna, hogy beszéljen, de az bizony nem szólalt meg. Arcán pedig születése óta, egyetlen mosoly sem látszódott. A királynőnek ilyenkor eszébe jutott a jóslat, és tudomásul vette, hogy addig ez így lesz, míg az a megjósolt csoda meg nem történik. Az évek hamar elfutottak. A kislányból nagylány lett. Szépsége páratlan volt a világon. A király annak ígérte lánya kezét, aki hallgatását szóra bírja és ajkát mosolyra fakasztja.
Jöttek is mindenhonnan ifjú vitézek, izmos szép szál legények, de senki nem tudta elérni, hogy megszólaljon a hercegkisasszony, vagy, hogy mosolyogjon.
Nem is látszódott a királylányon a boldogság nyoma, talán csak akkor, ha a kertben sétált, és érezte a rózsák fenséges illatát. Mindennap megcsodálta őket, de bármilyen szép is volt a fenséges látvány, mosoly akkor sem látszódott arcán. A kert végén egy magasra épített kőfal volt. Sokszor odatévedt tekintete, s olyankor úgy érezte, mintha a falon túl, valami különös erő uralkodna. Mikor a falra pillantott, mindig olyan jóleső melegséget érzett a szíve körül és ez a melegség napról-napra erősödött.
Egy forró nyári éjjelen hatalmas vihar közeledett. Az égbolton számtalan cikázó villám fénylett, és óriási mennyiségű jég esett a szürke színű felhőkből.
Szinte egész éjszaka tombolt a vihar, letarolva a rózsakert összes rózsáját. A nem rég még gyönyörű, különös illatú virágok mind a földön hevertek megtépett szirmokkal. Egyetlen egy ép rózsa sem maradt az egész országban. A király és a királynő kétségbe estek, mi lesz, ha azon a napon nem találnak virágot, és nem lesz mit tenni a hercegnő vázájába. Az egész ország egyetlen szál rózsa után kutatott, de sehol sem leltek. Lassan közelgett az éjszaka. A királylány egyre gyengébb lett, és már-már haldoklott. A királyi házaspár ott állt a hercegnő ágyánál, és könnyeiket törölgették. Szívük majd megszakadt a fájdalomtól, mert semmi kiutat nem találtak a lányuk megmentésére. Csak fogták a hercegnő kezét, és sírtak.
A király így szólt:
- Mi védelmeztünk idáig kislányom, s ha már ebben a világban ez nem teljesülhet, akkor követni fogunk, abba a másik világba. Erre aztán hatalmas zokogás tört ki a palotába. Sírt minden cseléd és minden nemes ember. Még a pók is mozdulatlanul piszegett a hálójában.
Ez alatt az idő alatt megérkezett messzi útjáról a palota mellette lévő kastély ifjú ura, aki nem régen tudta meg, hogy a kastélyt ő örökölte a nagyapjától. Mikor az ország határához ért, már akkor hallotta, hogy egyetlen szál rózsát keres az egész királyság. Felgyorsította lépéseit, és a kastélyhoz érve egyenesen a kert felé ment, hátha talál a hercegnőnek legalább egyetlen szálrózsát. Sokáig bóklászott és kutatott.
Már éppen feladta a keresést, mikor a magasra nőtt fű közül kibukkant egy bíborszínű rózsa. Le akarta szakítani, de észrevette, hogy a virág könnycseppeket ejt, és nagyon szomorúan néz fel rá.  Nem értette a herceg a dolgot, de annyira meghatotta a síró rózsa, hogy nem volt szíve letépni. Egyszer, csak megszólalt a virág és azt mondta a fiúnak. Szaladj ifjú úr a királylányért, és hozd ide elém. A herceg álmélkodott egy ideig a beszélő rózsán, majd úgy futott, hogy lába sem érte a földet. Mikor a hercegnőhöz ért, azt mondta neki:
- Kedves hercegnőm! A szomszéd kastély tulajdonosa vagyok. Kertemben van egy bíborszínű rózsa, amely emberi könnyekkel sír, és még beszélni is tud. Azt kérte tőlem, vigyem önt hozzá. Kérem, próbáljon felkelni és jöjjön velem-
Mikor az ifjú úr, ezeket a szavakat kimondta, a királylány ajkán halvány mosoly jelent meg. Érezte, hogy ugyanaz az ismeretlen melegség járta át most is, mint akkor, mikor a kőfal közelébe merészkedett. Először furcsállta, hogy létezik egy sírni és beszélni tudó rózsa, mert ő még ilyenről sohasem hallott, de minden erejét összeszedve felkelt az ágyából és megkérte szüleit kísérjék át a szomszéd kastély kertjébe.
Amikor a kert közepén jártak, meglátta ő is a magas fű között meglapuló bíbor-rózsát.
Elkápráztatta a rózsa gyönyörűsége. Közelebb hajolt hozzá, s ekkor a rózsa szirmáról egy ragyogó könnycsepp a királylány tenyerére hullt. A királylány pedig abban a pillanatban végre megszólalt, és ezt kérdezte a virágtól.
 - Szépséges bíborrózsa, mondd, miért sírsz?
A rózsa így felelt.
- Kedves hercegnő, a könnyeimben volt az a varázserő, amely téged most meggyógyított-
Mikor a rózsa közelebb hajolt a királylányhoz, érezte, hogy most az ő szirmaira hullik a királylány könnye. Ekkor már tudta, hogy ezért a boldog percért érdemes volt neki sok-sok évig elhagyatottan, társak nélkül élnie.
A hercegnő bájosan rámosolygott, magához ölelte a beszélő, síró virágot, aminek még az a varázsereje is megvolt, hogy soha, de soha nem hervadt el. Így aztán, amikor a királylány hazavitte és otthon aranyvázájába tette, már soha többé nem kellett féltenie az életét.
 Azt a királylány sem tudta meg soha, hogy a rózsa a szeretet rózsája volt 

A szeretet rózsája pedig hervadatlanul nyílik egészen az örökkévalóságig.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése