Végtelenül...

Egyszer végtelenül büszkék lesztek rám.

Bár lehet, hogy akkor már

kőbe vésett nevemen átporzik a szél,

és tétován kopog be a házak ereszén,

hogy átforgassa mindazt mi múltemlékben él.

Hisz egyszer én mivoltom is fehér ködbe vész,

 melyben elveszik az írás, beszéd és a kép,

s mibe úgy olvadok én is néhány év után,

mint párolgó könnycsepp a tűző nap nyomán.

De én nem haragszom, ha nem gondoltok rám,

hisz, ha titokban felsejlek szívetek falán,

 és éji álmaitokba is méltán beleférek,

hamuba sírt rög-utamra nyugodt szívvel lépek.

S nem veszem zokon, hogy messze kellett menni,

mert amit átélhettem, s mitől boldog tudtam lenni,

azért érdemes lesz százszor, vagy ezerszer is tán

fénylő könnyet sírni az éj csillagzatán.

Kun Magdolna