Ülök csendesen...

Csak ülök csendesen, és arra gondolok,

hová tűnnek életünkből a mesés alkonyok.

Miért lanyhul el a forró nyarak lángja,

s miért zárul érzésünk fagyos jég-halálba. 

Miért válik szürkévé szemünk tiszta fénye,

a vágyakozó álomképek életszerűsége.

Miért lesz mozdulatlan az-az éber mozdulat,

mely ledöntötte köztünk a válaszfalakat.

Csak ülök csendesen, s már nem is kérdezem,

miért múlik el a nagy-nagy szerelem,

miért bújik foltos lelkünk rongyos hátizsákba,

ha bennünk tündöklött kamaszkori bája.

Én nem értem hová futnak mellőlünk az évek,

miért lesz minden nap, fekete és fehér,

s miért látunk minden percben borzongató kínt,

mely egy egész élet fájdalmával felér.

Csak futunk egymás elől, nem becsülve meg

sóvárgó szívünk visszavágyó voltát,

mert mindannyian félünk, ha közeledésünket

valamilyen módon visszautasítják.

Pedig még összeszedhetnénk szétszórt álmainkat,

csak alázat kellene a gyávaság helyett,

s néhány múltból megmaradt réges-régi fénykép,

mely átragyogná újra az érzéseinket.

Vers:Kun Magdolna