Hangos zaj szűrődött ki a konyhából, de a
szobában lévő gyerekeknek már fel sem tűnt a zene-bona. A veszekedések
mindennaposak voltak a házastársak között, akik régóta érzelem nélkül éltek. A
férj rendszeresen ivott és barátnőket tartott a feleség pedig szótlanul tűrt és
hallgatott, mert tudta, hogy soha nem lesz módja a meneküléshez.
Minden veszekedés után elviselhetetlen
fejfájás kínozta. Ilyenkor kisétált a közelükben lévő erdőbe, és hangosan
zokogott a fák között. Egy napon, mikor újra
elővette a kínzó fájdalom, nem a szokott
úton ment a menedéket adó helyre,
ha nem ellentétes irányból közelítette meg
azt. A táj kihalt volt, senki nem
járt arra, de ő nem félt semmitől, mert a
keserűség megedzette mindennel szemben.
Nagyon szépasszony volt, hosszú bronzvörös
haja ráomlott vállaira. Arca bájossága a tizenévesekével vetekedett. Soha nem
gondolta magáról, hogy jól néz ki, mert túlságosan szerény volt ahhoz, hogy
elhihesse, másnak is tetszhet.
Félúton lehetett, mikor a fák között
megpillantott egy férfialakot. Már nem tudta kikerülni, így el kellett haladnia
mellette. A férfi magas, kisportolt, jóképű volt, és látszólag a koruk is
azonos lehetett. A férfi elbűvölve nézte a nőt.
S ami végképp varázslatba ejtette, az a nő
halványzöld szeme volt.
Különös vonzalom alakult ki közöttük
percek alatt.
A férfi nem volt félénk típus, így
határozott hangon szólította meg.
- Elnézést kérek asszonyom, hová tart
egyedül ebben a hatalmas farengetegben?
A nő elmosolyodott és azt válaszolta
- Keresem a boldogságom.
- Gondolja, meg találja-kérdezte a férfi
Talán igen-szólt az asszony
- Szívesen elkísérem, ha nem zavarom. Én
itt élek már nagyon régóta ezek között az ismerős és ismeretlen fák között,
ugyanis erdészként dolgozom.
Minden rejtett szegletét ismerem az
erdőnek. Megmutatom önnek a legkülönlegesebb faóriásokat, ha akarja.
A nő belenézett a férfi szemeibe, melyek
szelídek voltak és tiszta fényűek.
Furcsa világ tükröződött abban, számára
különös szeretetvilág.
- Csak egy félórám van, de nem bánom, ha
velem jön.
Hangtalanul lépkedtek egymás mellett. Kis
idő után a férfi törte meg a csendet.
Elmondta, egy éve halt meg a felesége
autóbalesetben és az óta is szenved a történtek miatt.
A nő is elárult minden jót és rosszat
családi életéről. A férfi aggódva nézett bele a nő könnyes szemeibe és
gyengéden megsimította a kezét.
Az asszonynak szokatlan volt ez a gesztus,
hisz csak megaláztatást és verést kapott a férjétől.
A félóra gyorsan elszállt és indulnia
kellett hazafelé. Kezet nyújtott a férfinak, és még egyszer belenézett azokba a
sokatmondó ábrándos szemekbe.
A férfi kicsit hosszabb ideig fogta a nő
kezét és csak ennyit mondott neki-
- Szeretném újra látni, ha lehetséges.
Nem volt tolakodó, és ezt látta az asszony
is. Megígérte neki, hogy holnap is szakít egy félórát kevéske idejéből. Másnap
ismét találkoztak s attól a naptól kezdve mindennaposakká váltak a titkos
románcok. Mindig volt miről beszélniük. Mindketten szerették a fákat, madarakat,
és a csodálatos természetet.
Séta közben néha egymáshoz simultak és
csókolóztak. Tudták, itt nem csak egyszerű barátságról van szó.
Az asszony áhítattal hallgatta a férfi
különös történeteit, s a férfi mindennap újabb
és újabb mesével állt elő. Egy napon
sétájuk során hatalmas tölgyfához értek, melynek lombjaiból lágy suttogás
hallatszott. Gyönyörű egyenes törzsű fa volt, sűrű ágakkal.
A lombokból csivitelő madárhangok
hallatszottak. Szebben szólt az minden más muzsikánál. A férfi gyengéden
megfogta a nő kezét, magához szorította, és mélyen a szemébe nézett. Az asszony
hagyta, hogy a férfi pillantása áthassa lénye egészét. Különös érzés lett úrrá
mindkét emberen. Sejtelmes vágy az ismeretlen szerelem után, melyben soha nem
volt részük. Lassan összeért ajkuk s abban a percben megszűnt körülöttük a
világ és csak lebegtek-lebegtek ég és föld között. A hosszan tartó ölelkezés
után örök hűséget esküdtek egymásnak a magasra nőtt tölgy alatt.
A nő halk hangon így szólt.
- Ha egyszer meghalok, ebből a fából
szeretnék magamnak koporsót.
Teljesítenéd ezt a kívánságom- kérdezte a
férfit.
- Kedvesem, miért gondolsz ilyen dolgokra,
hisz még, oly fiatal vagy? Különben is mit kezdenék nélküled? Veled halnék, ha
többé nem lehetnél nekem.
A nő arcán boldog mosoly suhant végig.
Hozzásimult a férfihoz és érezte, az ő igazi otthona itt van ezekben az ölelő
karokban. A találkozások folytatódtak, ahogyan az otthoni veszekedések is.
Egyik reggelen arra ébredt az asszony,
hogy mindennél erősebb fejfájás gyötri, mely a gyógyszerek hatására sem
enyhült. Próbált felkelni, de már nem tudott. A szédülés egyre erősödött és a
nyomás mindennél feszítőbb volt az agyában. Úgy érezte el fog ájulni.
Néhány perc telt el így, mikor
elsötétedett vele a világ és megszűnt számára a létezés.
A boncolásnál kiderült óriási agy tumora
volt, mely hirtelen végzett vele.
A férfi másnap ugyanúgy ott volt a
megszokott helyen és várt. Türelmesen várt.
Órák múltával azonban aggódni kezdett és
az asszony háza felé indult, mely
nem túl messze volt az erdőtől. Mikor
közelebb ért, látta, milyen sok ember áll a
ház udvarán. Szíve vadul kezdett verni,
érezte, hogy nagy baj van. Kérdezősködni kezdett, és a választól megszédült egy
pillanatra. Lábai felmondták a szolgálatot és csak állt-állt megkövülten,
könnyes szemekkel. Mikor valamennyire összeszedte magát elindult az erdőbe.
Egész úton hangosan zokogott, majd az erdőbe érvén dühödt mozdulatokkal, és
sűrű fejszecsapásokkal, kivágta azt a tölgyfát, ahol szerelmet vallottak
érzéseiknek. Utána elszállította a koporsókészítőhöz.
Két koporsót rendelt abból a fából, két
mahagónira festett tölgyfa koporsót.
Tudta számára is vége e földi életnek. Az
érzés, ami hónapok alatt szerelemmé érlelődött benne, hatalmas erőnek
bizonyult, hatalmasabbnak, mint maga az élet. Mikor mindent elrendezett, amit
szeretett volna hazament. Átgondolta az elmúlt éveket, majd néhány könnycseppet
letörölt barázdált arcáról, és kisétált újra a számára oly kedves erdőbe, ahol
egyetlen pisztolylövéssel végzett magával.
A temetésük egy napon volt.
Talán Isten rendelte úgy, hogy a két
nyughely szinte egyetlen lépésre volt egymástól.
A férfi betartotta ígéretét. Most már a
tölgyfa vigyázza végtelenbe érő szerelmüket és mesés álmaikat. Így lett az
erdők tölgye örök álmot őrző.
Próza: Kun Magdolna
Mind ahányszor olvasom ezt a történetet, a könnyek homály-takarójában fázom, Drága Magdi! Nagyon mélyen érintett meg most is! Köszönöm, hogy itt is olvashattam!
VálaszTörlésÖlellek végtelen szeretettel: Dana
Drága Dana!
VálaszTörlésAz érzés hatalmas erővel rendelkezik, erősebb magánál az életnél is. A legcsodálatosabb emberi tulajdonság, amiért érdemes volt e földre születni.
Így képzelem el én is a véget...
Köszönöm mindig szép szavaid.
Szeretettel ölellek
Magdi