Mókusemlék

Emlékszel arra a barnaszőrű
mókuskára, mely
oly félénken húzódott meg
a fák ágai alatt?
Épp a park kopott padján ültünk
egymást átölelve,
mikor előtört a sűrű zöldből,
mint egy árnyalak.
Apró szemeivel oly kitartóan

nézte, ahogy ajkaimra sóhajtottad
forró csókodat,
s azokat a nem mindennapi
szavakat, miket egymásra vágyva
suttogtunk,
míg a nyugvó nap fénye,
a távolodó felhők vörös ívére
rárajzolta a hold korongját,
mely éjútján haladt.
Az a pillanat,
szebb volt minden másnál,
mert, ahogy rám néztél s én rád,

mérhetetlen boldogság szállt ránk.
Tudtuk, hogy abban a percben
örökre szívünkbe véstük
annak az édes, kicsi mókuskának
titkos mosolyát...

*********

Vers:Kun Magdolna