Tövismadár szerelem

Milyen jó lenne úgy meghalni,

mint az a bátor tövismadár,

ki tudja, hogy elmenni
a legboldogabb percben érdemes.

Hisz bármennyire szomorúnak
érezzük a végső búcsúzást,

a dallam varázsa elköszönne majd
a könnycseppek helyett.

Néha mi is ágról ágra szállunk,
keressük az otthont adó fészket,

miben oly nehéz meglelni azt az utat
hová a szeretet vezet, mert, ha

elszáradt gallyként törik el múltunk,
jövőnkben sem leljük többé a jelenperceket.

Jó lenne veled egy halk zene mellett

végleg megpihenni.

Együtt és egyszerre szabadon kiengedni

a lélekből jött sóhajt.

S mikor már éreznénk,

hogy életünkben eljött a legutolsó óra,

kezünket összekulcsolva eldúdolni
egy mámorító szép dalt.

Te, rám néznél, én rád, ugyanúgy, mint akkor,
mikor vágyakozva szerettünk és odakinn

a vihar szele égből csattogó

mennydörgéssel tombolt, s minek

felbőszült ereje sem tántorított el
a szenvedély hevétől, melyért határtalan
szerelmünk egy életen át harcolt.
Az utolsó pillantás öröklétű álomba ringatná
egymáshoz simult szívünket,
melyben a végső dobbanás még egymásért verne,
s mint annak a parányi tövismadárnak

fel-felsíró éneke, úgy válna halhatatlanná

kettőnk hű szerelme.

************

Vers:Kun Magdolna

2009.10.09