Úgy csókolj, olyan vággyal, hogy sistergő kénkövek
szikrái lobbanjanak lángra az izzásig felhevült vérben.
S mikor tüzében érzéki szenvedélyünk átszellemülve lobog,
tépd le az érzés láncait és gyors röptű sasként szállj velem
a láthatatlan térben, hol egymásért esengő szívünkben
apró rezdülésként ad jelet a túlcsorduló mámor.
Mikor testünk parányi sejtjei bódító illattal ontják magukból
a gyönyört és azt csábító gondolattal váltják igaz valósággá,
akkor lesz a szerelem valójában földöntúli érzés, mely minden
formájában lélekből jött vallomásként öleli át a mát, utat törve
a holnapnak, melyben örök nyomot hagy kettőnk szeretete...
Legyél tüzes villám, mely lángcsóvaként hasítja az eget,
vagy szilárd kőszirt, mi megfékezi az elszabadult szelet.
Legyél felvértezett páncél, mely óvja az elgyengülő hitet,
s legyél te az, aki bűnösként is bűntelenül szeret.
Vers:Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.