Lassan jégkristályba zárulnak az őszi levélálmok.
A platánfa kérgét magához öleli a rőt vörös avar.
S míg a deres tél elringatja a kegyvesztett világot,
a lángszerelmű nyári varázs már hópelyhet takar.
Én, csak akkor érzem igazán a derűs melegséget,
mikor átölel karod, és hozzád bújok csendben,
mert abban a halhatatlanná váló kedves pillanatban,
óceánt szel erejével a szabad-szárnyú szellem.
Én, csak akkor vagyok boldog, ha szorítod a kezem
és nyomaidban lépdelve egy felé visz utunk,
mert bármilyen ingoványos láp köröttem az élet,
együtt a mély szakadékból is a csillagokhoz jutunk.
Vers:Kun Magdolna
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
VálaszTörlés"együtt a mély szakadékból is a csillagokhoz jutunk."
VálaszTörlésNagyon szép képekkel díszíted szinte minden versed...
Szeretm őket!
És az utolsó mondatod....ebben van azt hiszem a lényege a szerelemnek...
Jó volt Nálad és verseidnél...
Drága Erika!
VálaszTörlésA szerelem akkor igazi, ha a szakadék legmélyebb bugyrából is égig emel bennünket.
Köszönöm szép véleményed. Szeretettel.Magdi